2016. már 03.

Kudarcra ítélt apaság (?)

írta: Varga Gábor László
Kudarcra ítélt apaság (?)

vilagfa2.jpg

A sérült gyermekes családok 60-70 százaléka szétesik, többnyire az apák hagyják el a családot és ezen belül is többségük véglegesen, minden kapcsolatot megszakít gyermekével. Szomorú statisztika!

Az anyaság és apaság megélése és a szerepek, princípiumok különbözősége is hozzátesz ehhez a  szomorú statisztikához! Az anya a fogamzás kezdetekor "előnyből" indul, hiszen közvetlen fizikai kontaktus alakul ki közte és a magzat között azáltal, hogy a méhében növekszik a gyermek és belőle épül fel. Az anya-gyermek kapcsolat éppen ezért sokkal finomabb, szubtilisebb kötődést eredményez, míg az apa-gyermek kapcsolat igazán csak a születés után veszi kezdetét, de még ekkor is másodlagos az első hónapokban az apa szerepe! A gyermek már jól ismeri az édesanyja hangját, ösztönösen tudja, ki ő neki, míg az édesapával meg kell ismerkedni, ki kell alakulni a kapcsolatnak. Ezt persze meg lehet könnyíteni, ha a terhesség alatt sokat durozsol az apa az anya hasának, de az apa-gyermek kapcsolat igazán csak a születés után veszi kezdetét.

Ez a finomabb, mélyebb anya-gyermek kapcsolat könnyebbé teszi annak elfogadását és feldolgozását, hogy ha sérült, beteg vagy genetikai rendellenességgel születik a gyermek. Persze itt is vannak kivételek. Az apaság megélésének és örömének egy nagyon fontos része az apai büszkeség ,mely különbözik az anya örömétől. Egy apa öntudatlanul, de már a születés pillanatában "teljesítményt" vár a gyermektől, amire büszke lehet. A leszármazási vonal folytatása, önmagam-önmagunk sikeres továbbörökítésének teljesítménye, a gyermek születése ,büszkeségre ad okot! Büszke vagyok gyermekemre, vagyis büszke vagyok magamra is, büszke vagyok az apaságomra! A gyermek születése egy apának bizonyos szempontból jóval intenzívebb élmény, mint az anyának, akiben végig a méhében növekedett a csemete és folyamatosan érezte, ahogy mozog, ahogy nő. Az édesanya örömteli büszkesége éppen ebből a tapasztalatból kifolyólag csendes, finom, szemlélődő büszkeség, míg az apáé, intenzív, dinamikus, "harsány", diadalittas.

Ha kiderül, hogy valami oknál fogva a gyermek beteg-sérült, az apák sok esetben saját személyes kudarcként élik ezt meg... Kudarc, szégyen, sikertelenség, tökéletlenség. Ez törést okoz, ami visszafordíthatatlanul kikezdheti az apai érzéseket. A sérült-beteg gyermeket látja, benne saját kudarcát, nem pedig elsősorban A gyermeket, a gyermekét. A fájdalom kudarc érzéssel párosul... Az anyát fájdalmában is segíti az anyasága és az a kapcsolat, ami a fogamzás kezdetekor indul közte és gyermeke között. Az anyák általában ebben a helyzetben sokkal erősebbek és sok szempontból az apák szorulnak inkább támogatásra. Nagyon fontos lehet ilyenkor a nagyszülők szerepe is, hogyan állnak az unokához, bár én erről apai nagyszülők hiányában sajnos nem sokat tudok.

Ahogy korábban írtam, az első hónapok sok szempontból könnyebbek, ahogy múlik az idő és egyre kézzelfoghatóbbá válik a sérülés mértéke, szaporodnak a gondok, a külvilágból is egyre több rossz tapasztalat, idegenkedés érkezik, így egyre több és több apa menekül! Menekül, mert nem tud szembesülni a beteg gyermekkel, nem tudja feldolgozni, rosszabb esetben nem is akarja, és a kényelmesebb utat választja, magára hagyva feleségét és gyermekét! Minderre a fentebb leírtakat  nem mentségként hoztam fel, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy a férfi és női, az anyai és apai szerepek és a különbözőségek mennyire befolyásolják mindezt.Még egy egészséges gyermeket is sokkal könnyebben el tud hagyni egy apa , mint egy anya. (a kivétel az kivétel)

Hogy mennyire nehéz sorsra ítélheti a családját elhagyó apa, a férj a feleségét, gyermeke anyját, abba valószínűleg bele sem gondol! Önző módon menekül és amit együtt az anyával sem tudott feldolgozni, azt egyes egyedül az anyára hagyja, aki minden terhet ezután egyedül visel. Egy sérült gyermekkel új életet kezdeni egyedül, komoly párkapcsolatot kialakítani nem könnyű, emellett minden fájdalommal, teherrel egyedül kell megbirkózni és az anyagi vonatkozás sem mellékes. Mégis úgy gondolom, nincs értelme visszatartani azt, aki menni akar, nincs értelme erőltetni! Ha az apaságot, az apai szeretet felül tudja írni a könnyebb út kísértése, akkor nincs értelme. Még itt is megvan a legkisebb rossz lehetősége, az, hogy az apa nem végleg fordul el a gyermektől, hanem legalább kapcsolatban marad vele. Aki pedig végleg elhagyja gyermekét, az sajnos azt kell mondjam, önző és gyenge, ő a gyenge és nem a sérült gyermeke, kinek a küzdelme példamutató lehetne. 

A sok bölcselkedés után joggal tehetnék fel a kérdést, van-e receptem, tudok-e tanácsot adni, sérült kisfiú édesapjaként! Nem, nem tudok, minden helyzet más és más, mindenkinek magának kell feldolgozni ezt és meglátni A gyermeket, a sérült gyermek helyett.A mi életünk sem fenékig tejfel, sok problémával kell megküzdeni és feldolgozni, ami nem könnyű.Számomra bizonyos szempontból könnyebbé tette az elfogadást az, hogy intézetben nőttem fel és tudom milyen érzés az, ha magára hagyják a szülők a gyermeküket. Soha, pillanatig nem gondolkoztam azon, hogy meneküljek. Imádom a gyermekem, és ő tanított meg nagyon, nagyon sok mindenre. Nekem az, hogy megindult a járógépében, felér egy olimpiai aranyéremmel! Több lennék ezért? Nem gondolom, egyáltalán nem, nekem természetes ez, ugyanúgy rendelkezek gyarló emberi tulajdonságokkal, mint más, és a megmaradt 30-40 százalék kitartó apa is. Mégis ott vagyunk, legalább enyhítve a szomorú statisztikákat...! Érintett szülők által alapított alapítványnál (Sára mosolya) találtam erre az egyszerű, de nagyon szépen megfogalmazott mondatra:

"Azt szeretjük aki vagy, nem pedig azt, aki lehettél volna" .

Ez a jó válasz mindenre.

 

 

Update: Kaptam egy kritikai észrevételt, miszerint az "alaptalanul "rosszabb híreket" keltettem a sérült gyermekes családokkal kapcsolatban, Ugyan a kritikus külföldi tanulmányokat hozott érvként, ami már nem releváns, hiszen tudjuk, hogy sok mindenben rosszabbul teljesítünk, mint nyugaton,de én vettem a fáradtságot és megtaláltam azt az egyetlen magyar tanulmányt, Bass László tanulmányát, mely  azt írja, nem több a válás a sérült gyermekes családoknál. Több más családkutatás és gyermekszolgálati felmérés szerint több a válás, de van, ahol 80 százalékra hozták ki. Nos, én sehol nem hasonlítottam össze a normál válások számával és a hangsúly sem ezen volt, de az átlagos családoknál a válások száma közel 56 százalék (2000-es évek hosszútávú statisztikái). A kritikai megjegyzést fűző hozzászóló szerint átlagban a különbség a sérült gyerekes és az átlagos családok válásának száma között 6-7 százalék. Akkor én a 60 -70-el nem hiszem, hogy nagyon megalapozatlan lennék és erős túlzásokban bocsájtkoztam volna, de írhatok 63-at, Az sem jó.

Bass László felmérése nem hosszú távú volt (tudjuk, hogy hosszú távon jelentkeznek többségében a problémák, és nem az első években) és nem kategóriák szerint készült! A felmérését szépítette az, hogy az enyhén vagy középfokon sérült  gyermekek családjainál nyilvánvalóan kevesebb a a válás, míg a halmozottan és a súlyosan halmozottan sérült kategóriákban jóval több. Ezt a hibát elismerem, már az elején világossá kellett volna tenni azt, hogy mely kategóriákról beszélek leginkább. Azt pedig meg merem kockáztatni, hogy a még a HVG-ben hivatkozott 80 százalékot is túlszárnyalja az az arány, hogy az apák vagy az anyák hagyják-e el többen  gyermekük sérülése miatt a családot, és nem az apák számára kedvező arányban. De a hangsúly nem is azon van, hogy  56, 60, 63 vagy 70 százalék, mert ha csak 10  vagy 1 százalék is azért megy el ,mert sérült lett a gyermeke, szerintem szomorú. Erről szólt az írás.

vilagfa.jpg

 

 A magam részéről nemzetségem és őseim szimbolikus fája előtt büszkén mutatom gyermekem, ahogy a világ előtt is. Gyermekemet, aki kis mesterem és tanítóm egyben, akinek  a leghétköznapibb dolgokért is harcolnia kell, aki a sok szenvedés ellenére sem adja fel, hanem küzd. Legszebb hajtás ő nekem, a  fa koronájának dísze, ékköve, mert ő az igazi harcos, ő a mester, én csak a tanítványa és a kísérője vagyok, kísérője mindaddig, amíg élek.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá