2016. ápr 04.

"De nehéz az iskolatáska..."

írta: Varga Gábor László
"De nehéz az iskolatáska..."

"Mentől műveltebb, civilizáltabb és erkölcsösebb egy nemzet, annál jobb dolga van annál a nemzetnél a gyermeknek. Ez a nemzetek kultúrfokának az én meggyőződésem szerint az első fokmérője". /Klebelsberg Kunó/

vegiskolatabla.jpg2 éve kezdtünk el először tájékozódni arról, milyen lehetőségeink vannak a korai fejlesztésen túl és milyen óvodába tudnánk elhelyezni Táltost! Budapesten élünk, így első felütésre úgy tűnhet, könnyebb dolgunk van a vidéken élőknél, de sajnos nem így van. 2 év alatt sok helyen tájékozódtunk, egy ovit elkezdtünk (lásd alább a történetet), de a mai napig nem sikerült súlyosan halmozottan sérült kisfiunknak megfelelő helyet találni pedig a közösség, az új ingerek és emberek segíthetnék a fejlődését, és nem mellesleg nekünk is könnyebb lenne anyagilag! Sajnos volt hely ,ahol ígéretük ellenére még azzal sem tiszteltek meg minket,hogy válaszoljanak és elmondják nem vették fel gyermekünket...

A speciális óvodák többségében folyamatos teltház van és várólista, protekció vagy hosszú várakozás kell ahhoz, hogy egy-egy üresedés alkalmával felvegyék a gyermeket. Ezek a speciális oktatási intézmények egyáltalán nem fedik le az igényt, csak minden harmadik sérült gyermek tud bekerülni az állami speciális oktatási rendszerbe és ez az arány egyre rosszabb lesz, mert egyre több sérült gyermek születik. A meglévő intézményekbe is csak a jobb állapotban lévő gyermekeket veszik fel, még ha az alapító okiratuk szerint fel kéne, hogy vegyék a súlyosan halmozottan sérült gyermeket is, de köztük is válogatnak. Azt veszik fel, akiben "fantáziát" látnak. A nehezebb eseteket nem vállalják. Ezzel mi is több helyen szembesültünk, ahogy  azzal is, hogy ha kellő protekciója van valakinek, akkor olyan helyekre is bejut, ahova ugyanabból a kategóriából más nem nagyon. ismerek személyesen ilyen példákát...

Az állami ellátáson kívül léteznek még alapítványi.-egyházi napközik, de szerencse kell ahhoz, hogy olyan helyet találjunk, ahol megfelelő fejlesztést kap a gyermek. Több helyen találkoztunk azzal, hogy az egyetlen szakember éppen gyesre ment, nem pótolták, vagy egyáltalán nem volt pl mozgásfejlesztő szakember és egy héten egyszer lehetett volna magunkkal vinni utazó fejlesztő pedagógust, de amúgy a fejlesztés kimerül papír hajtogatásban és éneklésben. Gyakorlatilag sok hely csupán csomagmegőrzőként működik, pedig többségük már az étkezésen túl is fizetős. Az első 5-6 év nagyon fontos, ekkor fejlődik a legdinamikusabban az agy, ezt az időszakot csomagmegőrzőre pazarolni semmiképp nem szeretnénk, de sokaknak nincs más választása. Persze az sem mindegy mi van utána. A fejlesztőpedagógus-gyermek számarány általában nem túl jó sehol.

Létezik még a magánszféra, kik nyugati árakkal működnek. Ha megfizetjük, akkor mindent, mi szem-szájnak ingere megkapunk, akár havi 200 000-re is kijöhet egy ilyen ovi-napközi. Ezt természetesen az átlag magyar pénztárca nem igazán tudja megfizetni. Az árak és a szolgáltatás is nyugati színvonalú,ez lehetne a jövő, kis csoportok, jó gyermek-szakember arány, sokrétű fejlesztés..etc, de ezek a helyek nem kapnak semmi állami támogatást, kvótapénzre sem jogosultak többnyire,  így csak a kiváltságos kevesek juthatnak hozzá a legjobb szolgáltatásokhoz  a felső középosztálytól felfelé. 

Ha a fentebb felsorolt lehetőségek valamelyikébe nem sikerül bejutni, akkor két választás marad. Otthon marad az egyik szülő a havi 48 000 HUF ápolási díjjal  és hordja a gyereket korai fejlesztésre,utána pedig szerencsével egy héten egyszer kap majd egy utazó fejlesztőpedagógust  aki kijár hozzájuk, vagy pedig bentlakó hetes intézménybe adja be, mert másképp nem tudnak megélni. Ez utóbbi a legrosszabb, amikor a szülők rákényszerülnek arra, hogy elváljanak saját gyermeküktől, a minap találkoztam éppen egy szomorú történettel, amelybe végül belehalt a gyermek. Nem elég az a gondolat, hogy mi lesz majd akkor, ha már nem élünk, mi lesz a gyermekkel, hogyan gondozzák, ápolják....etc, de sokak már jóval előbb rákényszerülnek az elszakadásra, akkor is, ha amúgy szeretnék felnevelni addig, amíg lehet a sérült gyermeküket. Ugyan megkésve, de a TASZ éppen most fordult az Ombudsmanhoz, de nem sok jót jósolok ennek. A speciális, pláne a legspeciálisabb iskolai rendszerű oktatásban még rosszabb a helyzet és a terv pedig inkább az utazó fejlesztő ellátás kiszélesítése, nem pedig új nappali és nem bentlakós speciális óvodák-iskolák-napközik nyitása, vagy esetleg kapacitás bővítése, ez pedig továbbra sem oldja meg a vázolt problémákat.

Az egész témát amúgy gyakorlatilag a jobboldal elengedi és általában a labda a bal-liberális térfélen pattog, ezzel és hason témákkal ők foglalkoznak leginkább, ami nagyon sajnálatos. Kifejezetten kuriózumnak számít, ha jobbról indul hasonló kezdeményezés, témafelvetés és nem értem miért van ez így, de tény, hogy sajnos így van. Az elveimmel semmiben nem ütközik, ha kiállok gyermekem jogaiért és ha lehet, másokéért is. Korábban írtam erről máshol, én nem vagyok híve a túlzó, mesterséges liberális elfogadás-mantrának sem, sérült gyermek apjaként talán furának fog hangzani, de megértem az emberek idegenkedését is, mert ez többnyire kódolt védekező ösztönből fakad! Lehet ezen változtatni és lehet nyitni, de nem kötelező. Aki úgy érzi jól magát a komfortzónájában, hogy elfordítja a tekintetét, az fordítsa, megértem, egészen addig, amíg ez az idegenkedés diszkrét marad és nem kezd el zavarni, amikor például átfordul túlzó figyelemmé és az emberek néha úgy bámulják ezeket a gyermekeket, mint a majmokat az állatkertben. Na ez már zavar, de amúgy mi a magunk részéről egyáltalán nem kérünk kitüntetett figyelmet sem így, sem úgy, csak hagyjanak minket élni, ahogy a többieket is és lehetőleg mindenki a saját gyermekével, ne legyenek rákényszerítve az elválásra!

Semmi mást nem kérünk, csak ugyanazokat a jogokat, mint ami bárki mást is megillet, lehet felülemelkedni a politikai beállítottságon olyan ügyekben, amikor szükség van rá. Sosem gondoltam, hogy én valaha Szabó Tímea országgyűlési képviselővel fogok beszélgetni és ebédre hívom egy általunk szervezett előadás alkalmával! De szélső semleges és pragmatikus vagyok a gyerekek ügyében, ha valaki segít és kiáll a gyermekeinkért, miért ne. Egész jól elbeszélgettünk, valószínűleg más témákban "vérremenő" vitáink lennének, kb tűz és víz, de segített minket a Pető mamás ügyben és segítő szándékot mutatott egy külföldi gyógykezelés támogatásának visszaállításában, amiért harcolunk. (erről később írok)  és mindezért hálás vagyok neki.

Summa Summarum: Éppen elég bajuk van ezeknek a családoknak, engedjék őket élni, gyermekeink kapják meg ugyanazokat a jogokat, mint bárki más, biztosítsák a megfelelő ellátást nekik és ne kelljen idő előtt szétszakadni családoknak.

A fentebb ígért kérészéletű rövidke ovisnapjaink tanulságos kis története:

"Engedjétek hozzám a gyermekeket!" (2015 nyara)

3 és fél év telt azóta, hogy a kisfiunk,Táltos megszületett, újjá kellett éleszteni és sajnos súlyos agykárosodás alakult ki nála az oxigénhiány következtében.
Végtelen szomorúság, dühödt kétségbeesés, elkeseredés , öröm, boldogság és szeretet, határtalan szeretet és remény, a soha fel nem adott remény három és fél éve volt ez. Küzdelmes idők!
Szinte észre sem vettük, elrohantak az évek és hirtelen rájöttünk, kisfiunk már nem baba.

Eljött az idő, hogy lépni kell tovább, közösségbe kell menni, meg kell indulni a leválás folyamatának, hogy új ingereket kapjon, közösségbe kerüljön, tanuljon és tovább fejlődjön.
Noha a hivatalos kategória szerint súlyosan halmozottan sérült, nekik éppen úgy szükségük van arra, hogy közösségbe kerüljenek, szocializálódjanak és sok-sok új dolgot tanuljanak, tapasztaljanak,így hát elkezdtünk ovit keresni!
Nem volt egyszerű, volt hely, ahonnan arra sem vették a fáradtságot, hogy kiértesítsenek minket, hogy nem vették fel Táltost (ahogy megtudtam, a többi szülőt sem értesítették ), sok helyen várólista, hosszú várólista volt, illetve egy ovi pedig félreértések miatt nem jött össze.
Végül egy kedves anyuka révén úgy tűnt, megtaláltuk az igazit!

Időpontkérés, jelentkezés és öröm, mehetünk oviba, pedig már nem számítottunk rá, hogy sikerül!
Elmentünk, körbevezettek minket, gyönyörű szép hely, a budai hegyek között. Kívül s belül jó állapotban lévő, szép épületek, külön tornaterem, uszoda, pezsgőfürdő, sok-sok segédeszköz, gépek is, egyszóval minden ideális volt!
A szakmai programban, melyet felvázoltak, minden benne volt, melynek benne kellett lennie. Mozgás-, látás-, kommunikáció-fejlesztés, egyéni fejlesztés, csoportos foglalkozások, úszás lehetőség, egyszóval minden volt!

Örültünk, terveket szövögettünk, talán lassan, nagyon lassan így már kikecmereghetünk majd összeomlott életünk és vállalkozásom romjai alól és lassan megoldjuk felmondott hiteleinket, problémáinkat...etc,etc.
Elhatároztam, gyógypedagógiát is tanulok, mert kedvet kaptam hozzá.
Kisfiunk jó helyre került, megkap mindent, reggel visszük, délután hozzuk.
Eljött a nagy nap, mentünk az oviba!

Büszke voltam, büszkén újságoltam, hogy a kisfiam ovis lesz!
Ahogy jogilag kell, kijelentkeztünk a Pető Intézetből, mert ahogy milliószor bevésték, egyszerre két intézményben ellátást nem kaphatunk.
Megbeszélésünk szerint mentem Táltossal én is, mert kértem beszoktatási időt néhány napot, amíg szeretnék én is ott lenni (én vagyok hétköznap itthon a gyermekünkkel), szépen fokozatosan beszoktatni és nem mellékesen átlátni mindent, hogyan folyik a munka, a fejlesztés, milyen a személyzet, a szakemberek, és úgy gondoltam, ez idő alatt leadom a használati utasítást Táltoshoz, megmutatom, mikor, milyen fogások vannak, hogyan kell etetni, hogyan kell megnyugtatni...etc.
Valahogy úgy képzeltem, hogy ezeken a napokon az óvodai programba illeszkedve besegítek és szépen lassan húzódok majd vissza, és így látják, hogyan kell bánni Táltossal.
Nos, csalódnom kellett, mert az első nap leültettek egy székre és onnan kellett figyelnem.

És figyeltem, napokig csak figyeltem és amit láttam, egyre inkább kétségeket ébresztett bennem, de próbáltam időt adni, mert ezt a tanácsot kaptam és azt, hogy próbáljak meg kívül maradni, ne szóljak bele semmibe, mert nem szeretik. Igyekeztem megfogadni...
Egy idő után folyamatosan éreztem, hogy zavarok, kellemetlen volt a légkör, de nem zavartattam magam, figyeltem, elvégre a gyermekemről volt szó.

Ahogy kezdtem átlátni a munkafolyamatot, egyre csak azt éreztem, hogy ez így nagyon kevés, ez még szinten-tartáshoz sem elegendő.
9 gyermek volt, 45 percesek voltak a foglalkozások. Ilyenkor 2 részre osztották a csapatot. Kisebbek és nagyobbak külön.
Még szinte el sem kezdtük az első a nap a mozgásfejlesztést, már vége is volt, egy gyermekre kb 10 perc jutott.
Gondoltam, ez egy kis bemelegítés volt, itt van még az egész nap, délután 16 óráig sok idő van, majd folytatódik.
Hát nem, mint kiderült ennyi jut egy napra, és közben elmondták, hogy csak ebédig vannak szakemberek, utána már csak gondozók vannak és megőrzés.

Fura volt, hogy a mozgásfejlesztésnél nem segített be az asszisztens, sem a gondozók, és itt olyan gyermekekről van szó, akik önállóan nem sokat tudnak és sok esetben egy-egy gyakorlat akár 2 embert is igényel(ne)!
Egy kevert tónusú gyermeket (akinek nincs törzskontrollja és a fejtartása, sem stabil) nem tud egy ember hátulról fokos széknél, segédeszköz nélkül biztonsággal felállítani, ha az szék nincs legalább kitámasztva, mert balesetveszélyes, mégis megpróbálták, ekkor már odaugrottam, tudtam, ha Táltos megfeszíti magát, kilökheti a széket, akár előre is eshet vagy lefejelheti azt.
Megdöbbenve kérdeztem, hogy ezt egyedül szokta-e csinálni a konduktor. Bizonytalan "nem" volt a válasz, de kivel is csinálná máskor, ha nincs segítsége?
A gyógypedagógustól megkérdeztem az első nap, hogy ennyi a mozgásfejlesztés, azt mondta, igen, csak azt gyakorolják, amit tudnak a gyerekek...
Érdekes hozzáállás, gondoltam, hiszen azok a gyermekek (a kisebbek) önállóan semmit tudnak jóformán, de megtartottam ezt még magamban.
Mozgásfejlesztés előtt lazításra, alapos masszírozásra, netalán zsályázásra idő nincs, egyszer volt néhány perc kimozgatás, de sajnos egy feszes gyermeknek ez kevés, nagyon kevés és alapos lazítás nélkül fáj nekik a gyakorlás.
Így okoskodtam magamban és tovább figyeltem. Közben osztottam-szoroztam , a korai fejlesztés rendszerében heti 3 órát kaptunk, itt pedig heti 50 percre jött ki egy gyermekre lebontva, és közben nagyokat hümmögtem a bajszom alatt...
Látásfejlesztésnél a lassabban reagáló gyermekeknél az kivárni, hogy kövesse is a lámpát, tárgyakat, pláne, hogy megfogja, szintén nincs nagyon idő, menni kell tovább, szoros az órarend,besötétítve sem volt. Apróság, de fontos...
Közös zenés, játékos foglalkozásnál szintén ez volt a benyomás, egy gyermekre nem jut túl sok idő a figyelme felkeltéséhez, de ez a többihez képest még elfogadható volt.

"... És menjünk is tovább... " (mondóka-rész, fejlesztéseken 2 két gyakorlat között általában elhangzó átkötés)

Közben kiderült, hogy úszásra hetente egyetlen gyermeket visznek, jobban mondva a pezsgőfürdőbe, a medencében lévő víz hidegebb, azt az ovisok nem használják, de a pezsgőfürdőbe sem visznek le mindenkit. "Aki feszít, annak nem való".
A tornatermet is csak korlátozva tudják használni, amikor éppen szabad és nem foglalják el az iskolások, a külön látásfejlesztő terembe szinte sosem jutnak el, számítógép egy van, de az is mindig foglalt.
Meg kell említenem még a "szabad-foglalkozást", amikor is a gyermekeknek magukat kell-kéne elfoglalni ilyen-olyan helyzetben, székben, fekve, babzsákban. Ez teljesen rendben is van, ezt is tanulniuk kell, de ha nem adnak nekik játékokat, ez nehéz így, márpedig volt nap, amikor Táltosnak én adtam játékot, mert elfelejtették, ahogy a többieknek is. A babzsák! Táltost belerakták, szóltam, az nem lesz jó, mert nem szereti, feszít és egyre beljebb süllyed, ez zavarja és sírni fog. Kivették, de aztán mégis többször belerakták, mert az "fejleszti az érzékeket", hát persze, hogyne, de nem akkor, ha üvölt, feszít közben a gyerek, mert utálja...
Azt sem értem, hogy ennyire szűk kapacitás és időhiány miatt miért nem délután van ez a "szabad-foglakozás", amikor már nincs szakember, de én csak egy laikus szülő vagyok....

Egyszóval való igaz, van minden, mi szem-szájnak ingere, mindenféle fejlesztés, csak éppen iszonyatosan kevés idő jut mindenre és nincs emberi kapacitás hozzá, széttöredezik az egész délelőtt, nincsen folyamatosság, vannak segédeszközök, de nem sok idő jut használni őket.
Minden ideális, de csak addig, amíg bele nem lát az ember jobban.
Kis létszámról beszélünk, 9 gyermekről...
Laikus, okoskodó szülőként alapvetően hibásnak tartottam az egész felépítést, az egész órarend-rendszert (tudom, ez törvényben van előírva),
túl idealista voltam és túl magasra tette a lécet a Pető Intézet mamás ovija, ami persze nem az ő hibájuk, mi több, most látom csak igazán, mekkora és milyen minőségű munka folyik ott!
Tudtam, hogy nem azt fogom kapni a rendes oviban, tudtam, hogy nem is azt amit a koraiban a Petőben, de mégis csalódtam, mert gyerekekre lebontva nagyon kevés így.
Ember-, idő- és kapacitás-hiány. Ez nem csak az ovi hibája természetesen. Egy remek ovi lehetne, ha több jutna a gyermekekre, de így sajnos személyes véleményem szerint kevés...Táltosnak biztosan kevés lett volna, utólag már tudom.

A 3 nap alatt feltűnt, hogy a szülők a portán adják le a gyermekeket (többnyire bentlakósokat), erre rákérdeztem és kiderült, nem mehetnek be a szülők az oviba, iskolába. Ez a szabály!
Nos, én megkértem az igazgatónőt, egy apácát, hogy az első időkben hadd vigyem fel Táltost én, mert majd szeretném látni, hogy nyugodt marad, ha átadom, nem kezd el sírni, nem fél és akkor én is nyugodt szívvel tudom ott hagyni, mert látom, hogy jól érzi magát! Hát nem, a szabály az szabály, nem lehet! Le kell adni a portán, mint egy csomagot! Már-már könyörögtem, "akkor csak egy-két hétig",csak szeretném, ha látnám, hogy nyugodt marad, értse meg, aggódok a gyermekemért...etc, etc...Nem és nem, punktum, nincs apelláta. A Házirend az házirend, megzavarnám a gyerekeket! (alig találkoztam valakivel reggelente).
Na, ekkor már elgondolkoztam erősen és időt kértem....Gondolkoztam...
Amúgy is érdekes volt, hogy egy jóságos, kedves arcú apáca néni miért nem érti ezt meg (vagy korábban miért csapta rám a telefont "most nem érek rá" mondattal, se puszi se pá, csak így lazán...de végülis 2015-öt írunk, változnak az apácák is..), mint megtudtam, az "Anna néni, az Anna néni" Vagyis ő ilyen, ilyen a stílusa!
Ismerek intézményvezetőt, csoportvezetőt, akik amellett, hogy vezetők, emberiek tudnak maradni, kedvesek...etc, és még csak nem is apácák.

A harmadik napon jött a hidegzuhany, a csoportvezető finoman rávezetett arra, hogy nem vállalják Táltost! Idézem: "Frusztrálttá tette, hogy más gyermekkel nem tud eleget foglalkozni Táltos miatt, sokáig tart az etetés (ezt jeleztem nekik, hogy ez problémásabb, de nem mindig), attól fél, a gondozók nem fogják tudni ellátni! A gondozók, akiknek ez a feladatuk, ezt tanulták... Ha nem tudnak ellátni egy gyereket, kell keresni mást! Indokként még azt hozták fel, hogy év végén nem tudják beleilleszteni a programba, de én pont azt kértem, hogy hadd csináljuk végig a tanévet a Petőben, de ők azt mondták, hogy most menjünk, hogy még beszokjon a nyári szabadságolások alatt...
Nos, megértettem, mennünk kell, finoman rávezetve és kimondatva velem.
Ott, az oviban két típust fogadtak be: Vagy olyanokat akik nagyon rossz állapotban vannak, vagy olyanokat, akik sokkal jobb állapotban voltak, mint Táltos. Ültek , jártak...etc.
Kisfiunk középkategória, sokat igényel, sokat is tud (magához mérten), DE segítséggel, igényli a foglalkozást, nem olyan, akit letesznek valahova és egy óra múlva is ugyanúgy el van és néz maga elé, nincs letompítva gyógyszerrel sem,(Azóta sajnos visszatért az epilepszia és jelenleg 3 gyógyszert kap) de nem is tud ülni, állni járni és önállóan dolgozni a fejlesztésen. Egyszóval, munka lenne vele és kihívás. Mert pont ezek a gyermekek lehetnének egy szakembernek kihívás, hogy mit lehet belőlük kihozni egy oviban, folyamatos munka és fejlesztés mellett, de sajnos túlságosan megborította volna a nyugalmas és kényelmes napi rutint. Mint később megtudtam, más gyermeket is hasonló okok miatt küldtek el.

Ahogy írtam, mi kijelentkeztünk a Petőből (ezt ott jeleztem, az első nap ezért kértem el magunkat korábban), mert egyszerre 2 helyen nem lehetünk, így tudtam, most kiesünk a rendszerből és akár több hónap is eltelhet a bürokrácia miatt úgy, hogy vissza tudunk kerülni valahova koraiba, illetve más ovi már reménytelen, mert vége a jelentkezési időszaknak.
Tervek, munka ...etc, egy pillanat alatt dőltek össze...
Mindezeket felvázolva a csoportvezető azt mondta, "ellátásra maradhatunk", amíg nem találunk mást! Hát köszönjük, de koloncnak, aki őt frusztrálttá tette és aki miatt másra több munka hárult, nem fogom egy pillanatig sem ott tartani!
Bizonytalan voltam én is, de úgy gondoltam, időt adok és kipróbáljuk, majd kompenzálunk otthon és más, fizetős fejlesztésen, de végül nem így alakult!

A hab a tortán, hogy kiderült, lett volna lehetőség néhány nap próbára, "csak ezt nekem kellett volna kérni, nem az ő feladatuk erről felvilágosítást adni". Csak éppen én úgy tudtam, 2 intézményben egyszerre nem lehetünk, ezért nem is jutott eszembe ezt kérni! Kiderült az is, hogy azért fogadtak minket be, mert Anna nővér meg volt győződve arról, hogy be fogjuk adni Táltost bentlakóra, mert neki ez a tapasztalata, de én világosan elmondtam többször, hogy eszünk ágában sincs beadni. De neki akkor is az a tapasztalata...Én pedig rengeteg szülőt ismerek, akik nem adták be a gyermeküket. Bizony, akármilyen hihetetlen, léteznek ilyen szülők is.

Hosszúra nyúlt a beszámoló, amit még meg kell jegyeznem, hogy fura volt a légkör, nem mosolyogtak az emberek, F. bácsin (asszisztens) és a csoportvezetőn kívül nem nagyon mosolygott senki, nem hallottam gyermekzsivajt az egész intézményben, ellenben láttam őket lehajtott fejjel imádkozni. Katolikus fenntartású intézmény, rendben, értem, nincs bajom a vallással, de mégis, gyermekekről van szó, valahogy fura volt minden, mintha zárdában lettünk volna (ezt búcsúzóul jeleztem is). Lehet vidám légkörben is keresztény szellemben oktatni, tanítani.
És ott vannak még az apró mozdulatok, ahogyan a gondozók tisztába tették vagy ahogy a folyton egykedvű, mosolytalan gyógypedagógus megtörölte a vak kislány száját az utolsó nap... Nos, nem durvák, nem lehet panasz rá, tették a dolgukat, de mégis, egy szemernyi gyengédség nem volt ezekben a mozdulatokban, és nem sok mosolyt kaptak a gyerekek.

Mea culpa, mea maxima culpa a búcsú persze töredelmesen bevallom, nem sikerült túl jól! Természetesen én voltam a hibás, és az apáca igazgatónőről simán lepergett minden, dacosan annyit vetett oda, hogy jelentsem fel és amikor mondtam neki, hogy minimális rugalmasságra sem volt képes és megérteni az aggódásom a gyermekem miatt, még annyit mondott, hogy persze, ő kegyetlen apáca .
Köszönöm, nem megyek a Római pápához, s nem panaszolom be, ellenben most a gyermekem ellátás nélkül maradt miattuk, de persze ez is az én hibám.

"Engedjétek hozzám a gyermekeket!"
Ezt mondja Jézus! Nem azt, hogy zárjuk be, zárjuk el a gyermekeket!
Úgy gondolom, nem börtön, nem zárda egy alapvetően bentlakó intézmény sem, még ha egy apáca is irányítja! Tisztelem a munkát, tisztelem a szakmában dolgozókat! Nagyon is!
Hálás vagyok mindazoknak, akik gyermekeinkkel foglalkoztak, ezzel az írással nem rossz hír-keltés volt a célom, de nem is akarom elhallgatni a személyes tapasztalataimat! Majd egy hetet adtam magamnak, hogy higgadtan, tényszerűen le tudjam írni, amit tapasztaltam, és ne hirtelen felindulásból írjak.

(Tanács a szülőknek, néhány nap próbaidőt kell kérni az oviban, mert meggondolhatják magukat, próbaidő mindenhol van,de nálunk 3 nap volt a 3 hónap helyett, addig nem szabad kilépni a korai fejlesztés rendszeréből, mert akár néhány napon belül is meggondolhatják magukat.)

 

Szólj hozzá