Vihar
Ugrás a jelen poklába (2015 decembere) Három és fél év után újra epilepszia...
Villámcsapásként robban a görcs, pillanatra behúzza merevre a testet, majd kirobban a feszültség és belerázkódik a pici test!
A kedves arc önálló életet kezd élni, remeg a száj ,felhúzódik az orr, valószerűtlen, groteszk arckifejezések, félig fennakadó szemek, az egész test vergődik és rángatózik, érezni, ahogy az őrjöngő energia foglyává válik.
A harmónia felbomlik és átveszi helyét a mindent elsöprő káosz.
Tehetetlen vergődés, rázkódó kezek és lábak!
Gyógyszert adnak neki!
Nem múlik, a tehetetlenség kínja lassan magával ragad és őrjöngeni szeretnék, de próbálok uralkodni magamon és folyamatosan beszélek hozzá, hogy érezze, vigyázok rá.
Nem tudom, hall-e, nem tudom, lát-e, nem tudom mit érez, csak azt látom, szenved, kívülről iszonyatosan szenved, néha mintha próbálna nézni, mintha próbálna segítséget kérni!
Tovább tombol a kis testben a vihar, újabb adag gyógyszer és oxigén, nem múlik, még mindig nem enyhül, a levegőt erőtlenül, röviden kapdossa, félek, félek a legrosszabbtól és a tehetetlenség, ami mindennél pokolibb érzés, ahogy remeg, félig a kezeim között a saját 4 éves pici gyermekem.
Mintha enyhülne lassan a roham, de mégse, újra és újra megrázza a testet és az egész lényem rázkódik vele, mintha bennem is terjedne egyre inkább a görcs és az őrület, ahogy foglyul ejt a páni félelem.
Lassan, hullámzóan kezd csitulni a vihar, a szeretett drága szemek felakadnak teljesen, a test elernyed, az arc még mindig rángatózik, újabb gyógyszer, már csak az arc rángatózik, de lassan az is kisimul, vége a viharnak, a kimerült test eszméletlenségbe zuhan.
Hosszan, túl hosszan tombolt a vihar, majd egy órán át...
Mit éreztél kisfiam, vajon ahogy a régiek tartják, istenekkel, szellemekkel, ősökkel táncoltál-e?
Hol-merre jártál,, szenvedtél-e, éreztél-e fájdalmat és gyötrelmet?
Kínban csavart tested foglya voltál, vagy más világokban vándoroltál?
Alszik. Csend van, csak a gépek pittyegnek....
... és bennem tovább tombol az őrület s fájdalom, halkan belül, csak csendben, de makacsul, vád a világgal, vád az istennel szemben, tehetetlen önvád magammal szemben, gyűlölet, harag, sötéten gomolygó felhők emésztik lelkem, aztán lassan csitul a vihar bennem is, jön az üresség, de nem a béke üressége, hanem a nyomasztó, mindennél rosszabb hideg, szenvtelen űr.....a gépek csipognak, a monoton hang foglyul ejt, hallgatom, nyomasztó, de tudom, ez az élet hangja.....
Nem tervezek a Blogon időrendet tartani, múlt és jelen keveredik majd és csapongani fogok. Így utólag tisztábban látom a múltat, talán ezért is jó, hogy csak most álltam neki felidézni, így könnyebb feldolgozni is, de közben a jelen ,aktuális gondolatokat sem hagyom veszni, ahogy néhány korábbi fbook-os bejegyzést is kirakok majd ide. Alcímben fogom jelezni mindig, hogy éppen időben hol tartunk.
