Késésben vagyok, mint mindig, kiszámítani az időt, etetni, elkészülni egy gyermekkel nem olyan egyszerű feladat, mert ha a pici uraság úgy gondolja, akkor bizony lassan, komótosan eszik, mit sem törődve azzal, hogy mennünk kéne és máris elkéstünk. Nagy, ártatlan bociszemeivel néz közben és nem érti, hogy már kora reggel miért dúl-fúl az apja, miért baj az, hogy egy kanálnyi ennivalót ötször kell visszalapátolni, mire hajlandó nagy kegyesen lenyelni. Aztán persze jön a szokásos tréfa, teli szájjal jóízűen tüsszent, bele egyenesen apa arcába. Ezt általában rendkívül mókásnak találja, ahogy a fejem búbjától az egész arcomon csorog a reggeli és az ingemen is ott az egész étlap, ha megmutatom neki, akkor jókat nevetett korábban (sajnos mostanában nem nagyon nevet, amióta visszajött az epilepszia).

Sietnünk kell, 1 óra alatt végre végzünk a reggelivel, máris csúszásban vagyunk, nem várnak meg minket a tornával, jön utánunk másik gyerek, ha elkésünk, annyival kevesebb a fejlesztés! Kapkodok, több dolgot próbálok egyszerre csinálni, öltözés, kávé, pakolás, macska etetés, közben esik ki a kezemből minden, Táltost leteszem, elkezd üvölteni, hogyan is merészelem, hogy néhány percig nem vele foglalkozom.  Minél jobban próbálok sietni, annál nagyobb a káosz, már úton kéne lennünk. Végre készen állunk, gyorsan felhajtok még egy kávét, a gyerek üvölt, elkészülök, bemegyek a szobába, kakaszag. Táltos bekakilt, mire éppen elindulnánk, kezdhetjük elölről, téli ruhák le, pelenka csere, öltözés fel, swash (lábmerevítő) vissza. Leteszem, újra üvölt, végre indulunk, lerobogok az ortopéd kocsival a harmadikról, az elsőn majdnem elcsúszok a csigalépcsőn, aztán vissza a harmadikra, Táltost felkapom, sietünk, végre lent vagyunk. Berakom a kocsiba, újra elkezd üvölteni, közben eszembe jut, hogy fenn maradt a táska, újra fel a harmadikra, majd újra le, közben a gyerek üvölt, zeng a ház.

A két gyors nagy bögre jó erős kávé, a háromszor 3 emelet a rohanás kezd túlpörgetni és még jobban feszültté válok. Elindulunk. Táltos elhallgat, ha tolom a kocsit, nincs baj, békésen nézelődik. Átvergődni egy kis kerekes ortopéd kocsival a hepehupás, macskaköves úttesten és villamossíneken nem egyszerű, de nagy nehezen sikerül. Rohanok, magas vagyok, nagyokat lépek,mindig lerúgom a cipőm orrát az ortopéd kocsival. Most is sikerül, ahogy beakad a kocsi vázába, leválik a cipő talpa félig. Nincs idő visszafordulni, rohanás, a cipő talpa veri a taktust, ahogy klappog. Egy-kettő, egy-kettő, klapp, klapp. Erőltetett menet, végre odaérünk a villamosmegállóba. Üres, most mehetett el minden villamos. Sebaj, leállunk, kifújom magam, már csorog rajtam a víz. Táltos elkezd üvölteni, utálja ha megállunk, nyugtatom, végre jön a villamos. Persze, hogy az a fajta, ami magas lépcsős és nincs külön babakocsi felszálló. A BKV büszkesége a Hannweri TW 6000-es.  A lépcső közepén van a kapaszkodó, egyedül gyerekkel együtt egy majd 40 kilós ortopéd kocsival a magas lépcsőkön felszállni még nekem is teljesítmény, hát még egy anyának. Hiába van az egyik oldal úgy kialakítva, hogy nagyobb a felszálló rész, még így is túl szűk, alig lehet fellépni, pláne egy nagy, ortopéd kocsival. Újabban az összes villamost a környékünkön (24, 28, 62, 37) elkezdték erre a típusra lecserélni. Utálom, nincs külön babakocsi rész sem, ha tömeg van, akkor nem egyszerű elférni.

Többnyire a vezető nem figyeli a tükröt, rábízza az automata időzítőre az ajtózárást, mire megemelem a kocsit, záródik az ajtó, 10-ből 5-ször biztosan rám zárják, télen a csúszós megállóban nem egyszerű kitámasztani és a magas lépcsőkre fellépni biztonsággal a kocsival, de sikerül, az ajtó addigra természetesen ránk záródik, reflexből visszarántom a kocsit, majdnem leesik, elkapom, a sofőr észreveszi magát, ahogy dühöngve integetek, végre nagy nehezen kinyitja az ajtót, felszállok, nem segít senki (többnyire nők és idősek akarnak segíteni, de nem engedem, mert nagyon nehéz a kocsi). Tömeg, emberszag, pára és kosz, a gyerek újra üvölt, utálja ha megállunk, alig férek el, nyugtatom Táltost, de tovább üvölt, az emberek bámulnak.

Végre a Blahán, megvárom míg mindenki leszáll, jobban mondva átverekedik magukat rajtunk. Leszállunk, leemelem a kocsit, odamegyek a villamosvezetőhöz, gratulálok neki, hogy ránk zárta az ajtót, persze neki áll feljebb, az automatára hárít, pedig ha figyelné a visszapillantót, akkor leállíthatná, de minek, a tükör az nem arra való. Az csak dísz. Veszekszek még egy sort vele, de értelmetlen, végül otthagyom, és felszállunk a 4-6-osra. Tömeg, mindenki a telefonját bújja, a mozgássérült részről úgy kell elhessegetnem az embereket, kelletlenül odébb állnak, aztán újra elmerülnek a telefonjukba. Végre kifújom magam, de közben Táltos újra elkezd üvölteni. Babakocsi-para, pici korától kezdve utálja, leülök elé, nyugtatom, de végül ki kell vennem. Ahogy kiveszem, egyből elhallgat, békésen nézelődik, mintha mi sem történt volna, mintha egy pillanattal előbb még nem torka szakadtából üvöltött volna. Már a Budai kórházban a rehabon kéne lennünk, ehhez képest félúton vagyunk. Sebaj, végre egy kis nyugi, nézem a reggeli várost és az embereket, fakó, álmos tekintetek a telefonba merülve, közben kint szitál az ónos eső, köd és hideg van.

Jó lenne néha metróval menni, ha késésben van az ember, de életveszély ortopéd kocsival mozgólépcsőzni, lift pedig nincs és nem is lesz, punktum, nincs apelláta. Meg sem próbálok már a 2-es vagy 3-as metróval közlekedni, kétszer próbáltam a nagy ortopéd kocsival, szinte lepergett előttem az életem és Táltosé is, míg leértünk... Többet soha... Elértünk a Jászaira, az emberek fel sem néznek a telefonjukból, nem veszik észre, hogy leszállnék rájuk szólok, rohanunk a buszmegállóba, a cipőm klaffog. Egy-kettő, egy-kettő. Cupp, cupp, beázott teljesen. Odaérünk, szerencsére jön a 191-es. A megálló úgy van elhelyezve, hogy pont a babakocsi felszálló-résznél ott áll egy fa, s nem férek fel tőle, integetek, lesz szíves egy kicsit arrébb menni a busszal ,nagy nehezen  megérti mi a probléma és arrébb áll. (több ilyen megálló van a városban, ahol fa akadályozza a felszállást,mert úgy helyezték el a megállót) Végre felszállok, mindjárt ott vagyunk, befékezem a kocsit, megyünk fel a hegyre, fel a Rózsadombra, kacskaringós, meredek emelkedők, még befékezve is komoly erővel kell tartani, hogy ne induljon meg a kocsi. Leszállunk, megnyomom a mozgássérült gombot, de a rámpát nem nyitja le a sofőr, felszállásnál sem tette, én le tudom emelni, rohanunk, de azért odaszólok neki, hogy talán legközelebb lenyithatná. Néz bambán, nem érti, mi a bajom, otthagyom, a megállóban le van fagyva a járda, a többi rész szépen fel van sózva, de a megálló egy téglalapban ki van hagyva. Leszállni a lépcsőről a jeges útra a nagy ortopédkocsival nem egyszerű, pláne ,hogy meredek emelkedőről van szó, férfi vagyok, megoldom, bár még én is megcsúszok. Rohanunk fel a hegynek, jó magas, legalább 45 fokos emelkedő, közben látom, hogy a túloldalon is szisztematikusan ki van hagyva a buszmegálló, s nincs letakarítva, felsózva. Az ónos eső le van fagyva. Nem tudom, hogy a Közterület Fenntartó feladata, vagy a BKV-é e a megálló takarítása, de ez így egy meredek emelkedőn nem biztonságos. Nagyon nem. De ez nem nagyon érdekel úgy látszik senkit...

Rohanunk, ideges vagyok, tik-tak,késünk, mint általában mindig,Táltos békésen nézelődik, megyünk fel az emelkedőn, a járda járhatatlan, szűk, jeges és tele van kátyúval és a közepén vannak elhelyezve a villanyoszlopok... Nem férünk el, kénytelen vagyok az úttesten tolni a kocsit. Végre a kórház előtt vagyunk, szitál az ónos eső, az emelkedő a kórház sorompójánál átvált  60-70 fokos szögbe felfelé. Hogy ki gondolta úgy, hogy egy olyan rehabot, ahova rengeteg mozgássérült gyereket visznek nap mint nap, jó ötlet egy hegy tetejére felhelyezni, azt nem tudom, de ha bárki is megcsúszik ezeken az emelkedőkön a mozgássérült kocsival, akkor abból nagy baj lehet, ha elszabadul kocsi... Amíg felérek, általában lever a víz arra a gondolatra, mi van, ha egyszer elcsúszok. Apró lépésekben, koncentrálva felporoszkálok, igaz, mindig sózva van, de nagyon meredek, így mindig megkönnyebbülök, ha már fent vagyok.Amúgy szép környék és a kórházra sem lehet panasz.

A pulzusom lüktet, dől rólam  víz, ahogy leállok a liftben, lihegek, végre fent vagyok, Táltos újra elkezd üvölteni, végül csak fél órát késtünk, szerencsére nem jön utánunk senki, így mehet Táltos tornázni. Lassan 40 felé közelítve az ember, amikor már a homloka  egyre magasabb és a haja a feje helyett az állán kezd el nőni, akkor bizony már megérzi a rohanást, pláne, ha dohányzik az illető, de már megedződtem, férfi vagyok, még bírom a strapát. Jobb bele sem gondolni az anyák helyébe, akik nap mint nap ugyanígy vergődnek végig a városon. Táltos nyűgös, végigsírja a tornát, sokat görcsöl, nagyon elfárad. Végzünk, megebédelünk, a nagy rohanásban persze, hogy otthon hagytam az előkét és a kanalunkat. Mindig otthon hagyok valamit. Általában férfiasan tökéletlenül oldom meg "anyai" teendőimet. Párom bezzeg módszeresen bepakol mindig mindent. Az étlap újra az arcomon és a ruhámon folyik végig, mutatom Táltosnak, tetszik neki, a szemével fáradtan mosolyog egy kicsit.1 óra alatt végzünk is az ebéddel. Öltözünk, ahogy berakom a kocsiba, újra üvölt, elindulunk. Halálközeli élmények újra, a meredek lejtőkön, Táltos békésen elalszik, ahogy megindulunk. Vissza a megállóba, magas lépcsős busz jön, a járda jeges, megnyomom a mozgássérült gombot, a sofőr nem nyitja le a rámpát, beletörődve megemelem a jeges lejtős járdán a kocsit, felszállok. Már fáradt vagyok vitázni, amúgy nem szoktam szó nélkül hagyni. Végre lent vagyunk, a 4-6-os villamos alacsony padlós, nincs gond, bár a tömeget el kell tolnom magam előtt. Táltos kisimult arccal alszik, beállok a helyünkre, elkezd leesni a vérnyomásom. Feleszmélek, hogy reggeli és ebéd helyett kávé-cigi volt menü. Fő az egészség. Baross utcánál leszállunk, jön a 83-as troli, magas, nagyon magas a lépcső, várok egy másikat, tömeg van, nem férnék fel, másodjára sem alacsony padlós jön... Felvergődök, senki nem segít. Nem baj ,megoldom egyedül. Táltos békésen alszik. 

Végre otthon, ortopéd kocsi és Táltos kétszer fel a harmadikra, klapp-klapp, a cipőtalp veri a taktust, lift az nincs, sebaj, egy kis sportolás sosem árt. Táltos alszik, beteszem az ágyba, leülök, kifújom magam. Ezen a napon is túl vagyunk. Csak egy átlagos nap volt, semmi különös...