Az alábbi történet elég nagy visszhangot váltott ki a maga idejében sok csoportban, rengeteg megosztást kapott , a blog célja egyben a dokumentálás is, ezért újra kirakom ide. Tanulságai most is érvényesek. Azóta hasonló tapasztalatok tovább gyűltek sajnos máshol is...

A semmi ágán függő sorsok (2015 decembere)

Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e a kórházi tapasztalatainkat, mert mindannyiunk számára fájdalmas témát érint, de végül úgy döntöttem, hogy megírom, mert csak úgy lehet változást elérni, ha beszélünk róla!
Majd másfél hónapot töltöttünk kórházban halmozottan sérült 3 éves kisfiunkkal, Táltossal és ezalatt az idő alatt velünk együtt 5 halmozottan sérült gyermek volt az osztályon, közülük hárman intézetből kerültek be és ebből kettejüket egyáltalán nem látogatta senki, amíg bent feküdtek!

Gabikát születése után elhagyták, 3 év körüli, Melinda és Andris, ahogy utólag megtudtam, később került intézetbe, ki tudja miért, nem ítélhetek, hiszen nem ismerem a körülményeket, ők 14 év körüliek.
Tudom, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor elkerülhetetlenné válik az, hogy egy-egy gyermek otthonba vagy intézetbe kerül, de az, ha valakit végleg elhagynak és nem is látogatják, már elgondolkoztató!
Elgondolkoztató, hiszen ha ránézek a kisfiamra, nem tudom felfogni, hogy lehet elhagyni végleg egy gyermeket!
Intézetben nőttem fel, tudom milyen érzés, noha beteg-sérült gyermekekről beszélünk, ők is ugyanúgy vágynak a szülői gondoskodásra és szeretetre, mi több, ők sokkal jobban rá vannak szorulva!

Fentebb írtam, hogy nem ítélhetek és mégis, önkéntelenül törnek fel ezek a gondolatok, nem és nem értem és nem tudom elfogadni!
Egy zárt csoporton belül, napok óta raknak ki sok kis történetet egy-egy fényképpel sérült vagy beteg gyermekekről, szülők és gyermekek ezrei-tízezrei vívják együtt a küzdelmüket, öröm és bánat, szeretet és szomorúság vegyül ezekbe a képekbe, de mégis öröm nézni a sok kis mosolygós arcot, a sok kis harcost, de ők szerencsések, hiszen szerető gondoskodás veszi őket körül!

Elhagyatott sorstársaik viszont nélkülözik mindezt, eldugott intézetekben, elfekvőkben tengődnek, kiszolgáltatva és árván, és sajnos ahogy tapasztaltam, sok esetben a kórházakban sem sok jóra számíthatnak, tisztelet a kivételnek!
A másfél hónap alatt végignéztem, hogy a kórházi személyzet egy része a háta közepére sem kívánja ezeket a sérült, elhagyott gyermekeket, akikkel nincsenek szülők!
Nyűgöt és plusz terhet jelentenek számukra, a szükséges ellátást ugyan megkapják, de ezen kívül mást, egy kis gondoskodást vagy emberi megnyilvánulást nem sokat kapnak, de hát ez nem tartozik a személyzet munkaköréhez!

Gabikát, a 3 éves agykárosodott kisfiút berakták hozzánk a sebészetről egy műtét után, már ez is fura volt, hiszen kisfiunk, Táltos fertőző beteg volt és egy frissen műtött gyermeket nem nagyon értettem, hogy hogyan rakhatnak be egy fertőző gyermek mellé, amikor erre rákérdeztem, az volt a válasz, nem tudják máshova rakni, pedig tudták volna!
Gabika egyik alkalommal bekakilt és a lepedője is tiszta kaki lett, ketten látták el, az egyik nővér közben ingerülten szitkozódott, "Gabika basszus, fasza, nem igaz..." és mindezt éppen mellettünk!
Néztem, néztem egy darabig ahogy kelletlenül, idegesen teszi a nővér a dolgát és nem tudtam szó nélkül hagyni, megkérdeztem, hogy ennyire teher egy ilyen gyermek és erre az volt a válasz, hogy "igen, mert sok a dolguk"!
Erre megjegyeztem, hogy nem tehet róla a gyerek, hogy bekakilt és arról sem, hogy nincsenek vele a szülők, de a nővért ez láthatólag nem nagyon hatotta meg ...ekkor már nálam is kicsit kiborult bili, elmondtam neki a véleményem és azt, hogy jobban tenné, ha más foglalkozást választana és a túlterheltség nem mentség erre a bánásmódra!

Gabika sírós, nyűgös kisfiú volt, elkerült egy másik szobába, folyamatosan tekeredett, vándorolt a kiságyban, sokszor be volt szorulva, de nem nagyon foglalkoztak vele, egy-két pozitív kivételtől eltekintve nem vették ölbe, soha egy simogatást vagy emberi megnyilvánulást nem kapott a személyzet nagy részétől!
Tették a dolgukat közömbösen, gépiesen, vagy éppen nevetve rázták a kiságyat, amikor üvöltött, utólag mondván, hogy ezt ő szereti és abbahagyja a sírást, de aztán ott hagyták üvöltve.

Melinda 15 éves, több agyvérzésen átesett lány, látogatási időben, nyitott ajtónál és elhúzott függönynél tették tisztába, csak az nem látta, aki nem nézett oda, egyáltalán nem zavarta őket, hogy mégis csak egy 15 éves lányról van szó és mindenki látja meztelenül!
Miután végeztek ezzel, az egyik nővér kijött és mondta a kollégáinak, hogy nem tudja rátenni a pisizacskót, mert éppen menstruál és nevetve viccelődött azon, hogy idézem: "amúgy is tiszta szőrös a mókuskája "... Ezen jót nevetett a nővérbrigád nagy része!
Mindezt nyíltan, mindenki előtt, nem zavartatva semmitől, semmi emberi méltóságot nem adva annak a kislánynak!
Melinda többnyire kikötözve feküdt a szobában egyedül, mert a torkában lévő csőt mindig ki akarta szedni. Ott volt vele szemben a falon tévé, de egyik nővérnek sem jutott eszébe soha bekapcsolni neki, pedig nézelődött a lány, de hát ez sem tartozik a munkájukhoz, ehhez már egy kis plusz odafigyelés és emberség kéne...

Aznap délután volt alkalmam beszélni erről az édesapjával, megtört ember, szomorú történet, szétesett család, a körülmények miatt intézetbe kellett adni a lányt, de ő nem akart reklamálni, mert félt attól, hogy a lányán bosszulják meg!
Elmondása szerint volt már ebben részük reklamálás miatt másutt!
Jellemző reakció, de nem tudom érte kárhoztatni!
Megkérdeztem a viccelődő nővért, hogy nem akarja-e elmondani azt a jó kis viccet az édesapának, de nem akarta.
Kérdeztem tőle azt is, hogy ha ne adj Isten mi nem lennénk Táltosnak és mondjuk 10 év múlva bekerülne hozzájuk, akkor az ő szőrös micsodáján is jól elviccelődne-e a társaival és őt is mindenki előtt raknák-e tisztába.
Nem nagyon akart válaszolni, viszont fel volt háborodva és megkért, hogy hagyjam békén!

Hátravan még a 14 éves Andriska, nos, ő félig öntudatlanul feküdt végig csonttá aszott testtel, felfekvésekkel, szintén intézetből agykárosodással és nem látogatta senki.
Hasonlóan intézeti társaihoz, nála sem láttam többnyire soha semmi minimális emberi megnyilvánulást sem a személyzet részéről, tették a dolgukat, se több, se kevesebb!
Ő láthatólag feladta,ahogy megtudtam minden ok nélkül kezdett leépülni, egyszer csak nem akart már enni.Vegetatív állapotban van már...

Az utolsó napon éppen mellettem beszélgettek a nővérek arról, hogy az egyik osztályon két cp-s gyerek is van, de náluk most szerencsére nincsen...
Tudnék még mesélni de ennyi azt hiszem, éppen elég, hogy szemléltessem azoknak a sérült gyerekeknek a sorsát, akik mellett nincsenek szülők!
Mindezeket nem tudtam szó nélkül hagyni, mind az érintett ápolóknak, mind pedig az osztályvezetőnek és a helyettesének elmondtam a véleményem, de láthatóan falra hányt borsó volt!
Ha ilyen dolgokat tapasztaltunk egy kórházban, vajon mi lehet az eldugott intézetekben függetlenül attól, hogy nem akarok általánosítani és tudom vannak jó intézmények és rengeteg lelkiismeretes szakember és ápoló is!
Nem akarok igazságtalan lenni, ezért megjegyzem azt is, hogy szerencsére volt ellenpélda is, voltak nagyon kedves, aranyos nővérek és orvosok is a kórházban, akikre semmi panasz nem lehet, de sajnos többnyire a közömbösség volt az úr, vagy éppen még az alapvető emberi méltóságot sem adták meg ezeknek a gyermekeknek.

Rossz volt szembesülni mindazzal, ami Táltossal, a kisfiunkkal is történhetne, ha mi nem lennénk, ezt is elmondtam az érintetteknek, de ez láthatólag hidegen hagyta őket!
Tudom, nincs értelme azon gondolkozni, mi lesz, ha nem leszünk, mi lesz a gyermekünkkel, mert ez a mélybe taszít, de sokszor önkéntelenül feltörnek ezek a gondolatok!
Az 5 sérült gyermekből akik az osztályon feküdtek tehát háromnak intézet adatott! Ödönke egy nagyon aranyos kisfiú (volt szerencsénk megismerni egymást édesanyjával személyesen és kiderült, hogy csoporttársak vagyunk) és gyermekünk Táltos már otthon van szüleivel és velünk, gyógyultan!

Melinda, Andriska és Gabika pedig éppen ki tudja, hol fekszik eldugva, kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek, ahogy sok-sok társuk! Sírásukra, nyöszörgésükre nem dobbannak szülői szívek!
Semmi ágán függő sorsok, önmagukban zuhant életek, de el kell, hogy zárjam őket és emléküket mélyen magamban, még nekem is, akinek hasonló kisfia van!
Nem gondolhatok rájuk, itt van mellettem a családom, békés arccal alszik a gyermekem és ezeknek a pillanatoknak kell élni, amíg vagyunk, de tudom, mégis sokszor eszembe fognak még ők jutni...!

"A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok." (József Attila)

Ellensúlynak pedig végül jöjjön nekünk is egy fotó 3 éves  oxigénhiánnyal és súlyos agykárosodással született, halmozottan sérült kisfiunkról, a mi kis kincsünkről, Táltosról! Ahogy írtam, akár vele is megtörténhetett volna mindaz amiről írtam, ha mi nem lennénk!