Álmodok. Nyugtalanság, veríték, fájdalom, hatalmas fájdalom. Felébredek, hallom az egyenletes légzését, az agyam nyugtat már, de lélek még nem nyugszik. Újra azt álmodtam ,meghalt a kisfiam. Sokszor álmodom ezt, a tudatalatti félelmek, a mindennapok és évek sok rossz élménye. Csipogó gépek, lelegeztető halk puffanó hangja, intenzív osztály..

Kimegyek az ajtó elé dohányozni, a rácson keresztül nézem a holdat, ahogy a bérházak tetején úszik..

Számvetés, ilyenkor mindig jön a számvetés. A mindennapokat úgy megélni, hogy bármikor, bármi történhet csendben mérgezi a lelket. De a méreghez is hozzászokhat a szervezet, ha hosszan, kisebb adagokban kapja.

Itt és a most. Nem gondol.

Aztán mégis. Néha feldereng a jövő, megfognám, nem tudom, kicsusszan, elillan mint a füst a rácson át. Veszteségek sora  és rám borul a magány.  A magány mely olykor édes, olykor kínzón fáj.

Alszik tovább, néha görcsöl álmában, látom, de arca békés és nyugodt. Nézem, nézem és gondolkodok mi lenne velem nélküle. Görcs ,szorítás a gyomorban és eszeveszett fájdalom érzés, még nem múlt el. nem tudok visszaaludni. Hason alszik, elkezd mocorogni, ébredezni kezével, addig, addig mozog, míg hozzám ér ,megnyugszik, alszik tovább, keze a kezemen. Melegíti a lelkem.  Mellettem alszik, mióta visszatért az epilepszia.

Reggel a szorítás a gyomorba enyhült, de nem múlt el teljesen. Még alszik. Új reggel, új nap, hátha ma nem kell annyit szívni a váladékot, hátha ma nem görcsöl annyit, hátha ma egy könnyebb nap lesz. Ennyi a vágy csupán, nem több, ha jó nap van, akkor az aktívan telik és nekem is jó-jobb napom van . Kell néha, mert sokfelé kel szakadni és állni közben. állni mint tölgy a viharban. Kellenek a jó napok, kell akárcsak egy óra a napból.

Feszít amit vállaltam, a napközivel egyre közelebb a cél, egyre jobban feszít, de ha kész lesz, megnyugszok majd. Remélem. 

Ébredezik, kinyitja a szemét, elkezd gagyogni. megfordítom, elkezd vidáman kalimpálni és mosolyog, gagyog. örül a világnak, csak úgy. 

Csak úgy .