A világegyetem rezgések halmaza, energiából áll és az energia rezgésből!  A hang rezgés, melyre a Lélek és a Test rezdül, ha ezek a rezgések egymásra találnak, harmóniává állnak össze, melyek utat nyitnak egy magasabb rendű tapasztalás felé! A klasszikus zene a kozmosz egészét, harmóniáját, a tökéletesség rendjét jelenti meg, míg az egyházi-vallásos zenék az ég felé törnek és úszva-hömpölygő felhők hátán szólítják az Istent, úgy a népzene a földé. A magasba törő hegyek, vulkanikus lüktető mélységek, hatalmasan hömpölygő óceánok, lágyan fodrozódó folyók, vad zuhatagok, erdők és fák, virágok és milliónyi állatfaj szépsége, a viruló életerő, az átélt emberi lét minden változatossága, szerelem, boldogság, szomorúság, elmúlás, ez a népek zenéje, a földé, azé a földé, mellyel minden nép szakrális kapcsolatban állt valaha, az az anyaföld, ahol a mag kicsírázik, majd  a gyökér utat talál és virágzó fává virul! 

Ezek a fák sok ezer év alatt vándorolnak, míg végső otthonra nem találnak - némely fák örökké úton vannak -, de mind legbelül, a belső gyűrűiben ott őrzi minden nép sajátos és egyedi kódját és lenyomatát, azt a néplelket, ami az adott népre jellemző és az ősök generációin keresztül lett továbbhordozva!  Minél inkább lehántjuk a gyűrűket, annál inkább közelítünk az eredethez, ahogy a fa gyűrűi egymásra rakódnak és kiolvasható belőle az élete, a viharok és minden külső hatás, úgy a népzenéről is le lehet fejteni mindezeket. A népzene, ahogy minden más is, mágikus-rituális hangkeltésből ered, mely kétfelé vált, vallásos zenévé és népzenévé alakult. Először csak a lüktető ritmusok, énekek kezdtek egyedivé válni, majd a hangsorok, hangkeltő eszközök és így tovább.

A madárénekszerű lá-pentaton, pontozott, éles és nyújtott ritmusok a magyar népzene ősi alapjai, a hangsor és ritmus megfog, valahol mélyen szólít és ráismerünk, legyen bármilyen bábeli hangzavar is. Minden népnek megvannak az őrá oly jellemző hangsorok és ritmusok, de hogy a földre egyre úgy tekintünk, mint pusztán egy objektumra egy helyre, ahol élünk, melyet minél inkább kizsákmányolunk, szennyezünk és  rombolunk, úgy távolodunk saját kultúrkincsünktől is, mely őrzi, de már csak nyomokban, az egykor még szakrális eredetű kapcsolatot a földdel, a föld révén az éggel, az ég révén a kozmosszal, a kozmosz révén az istenivel. Gondoljunk erre az istenire bármilyen formában is.

A vas, a szilícium és műanyag kora, a gépek zöreje lassan elnyomja ezeket a hangokat, és noha a modern zenében is fellelhetőek nyomokban a fent említett jellemzők vagy legalábbis a törekvés szándéka, mégis a mai zene a tömegkultúrára épülő szórakoztatáson alapszik, többségében kommersz és populáris. Egyes szubkultúrákban és finomabb zenei irányzatokban ugyan megjelenik a zene, a hangok, ütemek, ritmusok, (akár zörejek) mélyebb, a szórakozáson túlmutató átélésének igénye, de alapvetően a modern zene már nem erről szól. Nem mondom, hogy 1500 évvel ezelőtt a juhász, amikor nekiállt furulyálni a pusztán, mindenkor a lét metafizikai mélységein kezdett elmélkedni, de az az ösztönös érzékenység, az egység a természettel, éggel és földdel egészen más szinteken működhetett. Ma már egység helyett úr az ember a  földön, úr az anyagon, melybe egyre inkább elsüllyed, és ez az uralom sok esetben ámokfutó pusztításba és önpusztításba torkollik.

Hídverők és őrzők egyre kevesebben, de ma is munkálkodnak kultúrkincseink, hagyományaink, értékeink megőrzésében és továbbadásában, jó értelemben vett átértelmezésében, míg mások szerint idejétmúlt, anakronisztikus bolondságok már ezek. A zene kincs, kincs annak, aki műveli, és kincs annak, aki nem csak hallja, hanem hallgatja. Hosszúra nyúlt a felvezetés és szokásom szerint csapongtam és kalandoztam, mint egykor eleink, de lezárásaként egy ilyen programot ajánlok a Ringatóval 3 olyan népdalénekessel, kik őrzők és hídverők, messze szálló, gyönyörű hangjukkal korokon és tájakon vezetnek minket a fa belsejében, ahol őseink hagyománya őrződik.