Az ember sokat kibír, a fájdalom, a sok, sok rossz tapasztalat és átélt élmény megerősít, tanít és edz! Emellett pedig karcol, vág, mély sebet ejt, de ezek behegednek idővel, még ha nyomot is hagynak. Mindaz, amit átéltem életem során, tanított s a fájdalom ellenére végül előre vitt. Megtanított harcolni. Édesapám szívéből spriccelő vér, szíven szúrt gyermekkorom, édesanyám szenvedése, skizofrénia, családi tragédia  Az utcagyerek-lét és hajléktalanság, a sok-sok tél gyerekként egyedül a lakótelepek lépcsőházának liftházában megbújva vagy a lépcsőfordulóknál odakuporogva a langyos radiátorhoz, ez  és még sok-sok minden más...mind-mind edzett és tanított. Megannyi pokol és átok. Az egész életemet végigkísérte, születésem óta... karma, sors? Vétettem én is, mint bárki más, mert az emberi élet nem tökéletes, mert emberi, túlságosan emberi, de nem tudom, mit vétettem, korábban... Hullámvölgyek, van ami nagyon mély volt és sokáig, túl sokáig tartott. Vihar, orkán, tépett, szaggatott, de dacoltam vele és végül kikecmeregtem újra és újra és mindig erősebben, bölcsebben. Megtanultam "hasznot húzni" a szenvedésből, megtanultam, hogy kell kimászni az önsajnálat bugyraiból. Csökönyössé, makaccsá, akaratossá tett mindez és belül persze mélyen sérültté, de falak közé zártam. Olykor-olykor kicsap, de úja és újra bezárom. Ez az én folyamatos "tigrislovaglásom."

Szóval az emberfia úgy van tervezve, hogy sok mindent kibír. A saját sorsomra befolyással vagyok, lehetek, de ha az ember gyermeke szenved, az más. Az maga a legnagyobb pokol és őrület. Arra nem tudok befolyással lenni, hiába minden, hiába a saját akaratom és az erő, mindez semmit nem ér. Végignézni, ahogy a saját vérem, egy ártatlan kicsi gyerek szenved, végiggondolni az életét, hogy mi lesz vele, ha már nem leszünk, ennél rosszabb nincs, nem létezik. De küzdünk, ahogy ő is és megyünk előre csökönyösen, mert hajt minket a szeretet, hajt minket az a két gyönyörű, csillogó nagy barna szem, a huncut nevetés, hajt az egész lénye, hogy ne adjuk fel és közben tanulunk, rengeteget tanulunk tőle. Szembesülni 4 év küzdelme után azzal, hogy olyan epilepszia réme fenyeget, ami az egyik legsúlyosabb, leépüléssel, akár halállal végződhet, ez az Isten, sors vagy nevezzük bárhogy, legnagyobb kegyetlensége. Most itt tartunk és a démonaim kacagva, nevetve vigyorognak a képembe. "Azt hitted, úr vagy, azt hitted, erős vagy és győzhetetlen és mindent kibírsz? Szikla vagy a viharban, te, a büszke szikla? Azt hitted, a repedések nem mélyülnek és nem mossa ki a víz végül a sziklát?" Így suttognak a démonaim vigyorogva, kárörvendően...

Ha a szikla meg is rogy, de végül győzünk, mert újra épül, a víz, a szél tovahordja a darabokat és újra nő másutt! Le fogunk győzni, mert itt van velünk egy mindennél erősebb hajtóerő, itt van a kicsi gyermek, amíg ő velünk van, állni fogunk, te démon, suttoghatsz bármit! Mi már mindig egyek leszünk, történjen bármi és ez a szeretet az, ami legyőz téged. Ez a szeretet, ami soha el nem választ már minket. Ez az, ami felett nem tudsz úrrá lenni, hiába vicsorogsz  nekem, mert ha én nem is, de ez a pici gyermek erősebb nálatok, jöjjetek akár milliárdnyi garmadával. Nincs erőtök felettünk, mert felettünk a Nap, mindig ott fog ragyogni már. Itt, és ott majd túl is!