2016. máj 16.

Ami fáj...

írta: Varga Gábor László
Ami fáj...


within_the_realm_of_a_dying_sun.jpgVan egy bizonyos diszkrét határ, ami nincs megrajzolva, nincs kimondva, de általában véve tiszteletben tartjuk vagy kellene tartani egymás intimebb szféráját, bárhol is vagyunk és csak akkor lépünk be oda, ha azt okkal tesszük, vagy arra visszajelzés érkezik, hogy beljebb léphetünk.
Sajnos sok ember figyelmetlen és nem gondol bele abba, hogy ha egy sérült gyermeket hosszan néz valahol ,az rettentő zavaró tud lenni a szülő számára  és bizony rosszul esik. Sajnálkozással vegyes kíváncsi tekintetek, a másságtól akaratlanul az arcokra kiülő idegenkedés, rosszabb esetben viszolygás, az intim szférába hatoló, hosszú bámuló tekintetek, ezzel nekünk mind-mind meg kell tanulni együtt élni és kezelni. Ki így, ki úgy, sok anyuka írta, hogy ilyenkor visszamosolyog, esetleg rákérdez az illetőre, elfordul, nem vesz róla tudomást, de őszintén szólva sokszor nehéz civilizáltnak maradni, pláne egy magamfajta neveletlen és sokszor mogorva (kívülről legalábbis) hirtelen alkatnak! Noha tudom, hogy általában emögött semmi rosszindulat nincsen, sőt jóindulatú kíváncsiság is lehet, mégis zavaró, rettentő zavaró tud ez lenni.

Korábban írtam, hogy egyáltalán nem vagyok híve a túlzó, erőltetett liberális tolerancia mantrának és megértem az emberi ösztönből fakadó idegenkedést, viszont van egy privát határ, amit jó, ha nem lépnek át és figyelmesebbnek kéne lenni sokaknak. Tudom, én is ugyanilyen figyelmetlen lehettem Táltos születése előtt, én sem voltam más, de ma már tudom a saját bőrömön, hogy ezt sokszor nehéz elviselni! Nem vagyok egy visszamosolygós típus, sok esetben ha túl hosszan néznek minket, akkor megpróbálok visszajelezni egy pillantással, hogy elég. Kellően zord külsővel és arcszerkezettel áldott meg sors és ez sok esetben segít, ha nem, akkor hosszan élesen nézek vissza, de ha nagyon mizantróp hangulatban vagyok és túl soknak találom, akkor van úgy ,hogy ajánlom az állatkertben a majomketrecet, mint érdekes látványosságot. Tudom ,nem túl kulturált és civilizált, sokszor utólag magam is megbánom, de ilyen típus vagyok. Még 4 és fél év után is nehéz ezt megszokni és hamar le tud mállni az önuralom és a civilizált máz. A hosszan bámuló, aztán gyorsan lesütött tekintetek mögött lévő embereknek nem jut eszébe,hogy ez bizony fáj, nincs mit szépíteni rajta, tudom miért nézik a gyerekemet és ezt folyton -folyvást eszembe is juttatják.

A gyerekek mások, simán odajönnek és kérdeznek mindenről és válaszolunk nekik, nincs képmutatás, nincsenek lesütött tekintetek, csak a faragatlan, de mégis bájos gyermeki őszinteség. A felnőttek úgy hiszik, ez a felnőtt megoldás, pedig sok szülőt ismerek, akik szívesen nyitnak és akár válaszolnak a kérdésekre. Olykor még én is, bár nem vagyok túl nyílt típus. Félre ne értse senki, nem az a baj, ha néznek, hanem az, ha túl hosszan néznek, annál sokkal jobb, ha kérdeznek! De ez a könnyebbik része, vannak ennél nehezebb pillanatok is. Amikor eltolom a terhes anyuka előtt a sérült gyermeket és ő ösztönösen elkezdi simogatni a hasát (kétszer is találkoztunk ezzel), még ha tudom is, hogy ösztönös a mozdulat, nem esik jól. A nagymama, ki kedvesen mosolyogva jön oda hozzánk a rendelőben, megsimogatja Táltost, érdeklődik, aztán amikor megtudja,hogy sérült, minta tűzhöz nyúlt volna, úgy kapja vissza az előbb még simogató kezét és gyorsan, szó nélkül visszaül a helyére, vagy amikor a játszótéren szépen finoman távolabb vezetik a gyereket a gyermekemtől, ha beülünk a homokozóba, ezek nehéz dolgok.

Mindez persze semmi ahhoz, ha azzal a helyzettel találkozik az ember, amikor szó szerint kiröhögik az emberi nyomorúságot, ilyenkor nehéz visszatartani az állatot, ami belül tombol, mert ez a legalja. Amikor azt láttam, hogy a fiatal társaság jóleső tahósággal röhög a pár méterre lévő, súlyosan mozgássérült lányon, aki furán beszél és gesztikulál, akkor őszintén bevallom, jól esett, hogy porrá aláztam az egész társaságot! Nem papoltam, nem magyaráztam a hangadónak semmiről, egyszerűen visszanyalt a fagyi és mea culpa, mea maxima culpa, de jól esett. Jól esett felhívni a bunkóságára a figyelmet a társai előtt és arra, hogy talán magával kéne inkább foglalkozni, jól esett, hogy láthatóan rosszul esett neki. A végén elmondtam neki, nekem is sérült gyermekem van és ugye kellemetlen, ha visszanyal a fagyi. Tudom, sokan megpróbáltak volna beszélni vele, tanmeséket tartani a toleranciáról...etc,etc ,de az a lány vajon mit érezhetett? Ép értelmű volt, súlyosan mozgássérült és nehezen beszélt, látta, hallotta, felfogta ,hogy rajta nevetnek, de ő nem szólt, én igen, a magam bárdolatlan módján, kicsit kiengedve az "állatot". Egyáltalán nem akartam kulturált maradni...

Ezek a dolgok fájnak, mélyen belül fájnak, nem mutatjuk, maszkot veszünk  és próbálunk a magunk módján normális életet élni a számtalan nehézség ellenére, de ezt sok esetben nem könnyíti meg a külvilág. Számomra a gyermekem ugyanolyan gyermek, mint másnak a saját egészséges gyermeke, Ő  a mienk, imádjuk, szeretjük, úgy, ahogy van, nem egy cirkuszi látványosság, nem kell tőle félni, hogy ragályos az állapota, és pláne nem kinevetni azokat, akik így születtek. Ő-ők is gyerekek, kiknek nehéz sors jutott, de ettől még gyerekek! 

 

Sérült és daganatos gyermekek táborozásának megsegítésére szerveztünk egy rendezvényt, koncertekkel és gyermekprogramokkal. Kérjük aki teheti támogassa jelenlétével az ügyünket!

Részletekért katt

 

fell1.jpg

 

 

 

 

 

Szólj hozzá